Interjú Nagyabonyi Orsolya mentőorvossal, akit a Szerbiai Újraélesztési Tanács nemrég aranyéremmel jutalmazott 
Már gyerekkorában orvosnak készült, a mentősség mindig is vonzotta. Figyelmes és empatikus, és ezeket a tulajdonságait a munkájában is fontosnak tartja. Az elmúlt évben két sikeres újraélesztést vitt véghez, amiért a Szerbiai Újraélesztési Tanács aranyéremmel jutalmazta. Leginkább mégis azzal a lelkesedéssel jellemezhető, ami akkor fogja el, amikor a mentőzésről kérdezem: le se tagadhatná, hogy szívvel-lélekkel csinálja. Ő Nagyabonyi Orsolya fiatal magyarkanizsai doktornő, akivel a mentős létről, az egészségügyi rendszer kihívásairól és az elsősegélynyújtás oktatásának problémáiról beszélgettünk. 
Hogy néz ki egy mentősorvos egy napja? 
– Az ügyelet előtt készenlétes vagyok, ami este nyolctól reggel nyolcig tart. Az ügyelet maga pedig másnap reggel 8-ig tart. Az ügyeletek jellege nagyon változó, attól függően, hogy éppen milyen esetek történnek. Előfordul, hogy nagyon sok munka akad, sok időt kell terepen töltenünk, és rengeteg beteggel találkozunk az ambulancián. Máskor viszont kevésbé terhelt a napunk, és van időnk beszélgetni is. Sosem tudhatjuk előre, hogy milyen lesz a napunk. A csapatunkban van sofőr, nővér, mentősorvos és diszpécser is, a beosztástól függően váltjuk egymást, vagyis általában nem ugyanazzal a csapattal dolgozunk. Ez a változatosság számomra vonzó, hiszen így mindig új emberekkel dolgozhatok együtt. 
Milyen kihívásokkal találkozol a munkád során? 
– Az egyik fő kihívás általában az, hogy hogyan hozzuk ki a betegeket, például, ha egy árok szélén vagy egy töltés oldalán fekszenek. Ez gyakran jelent kihívást, folyamatosan próbára tesszük magunkat, hogy hogyan közelítsük meg ezeket a helyszíneket. Időbeli szempontból pedig az a kihívás, hogy mennyi idő alatt érünk ki az adott helyszínre. Sokszor külső tényezőktől függ, hogy mennyire tudunk gyorsan reagálni. Például ha terepen vagyunk, amikor sürgős eset merül fel, akkor ez további problémákat okozhat. 
Volt valamiféle fordulópont, ami a mentőzés felé terelt? 
– Nagy fordulópontot nem tudok kiemelni az életemben. Már gyermekkoromban tudtam, hogy orvoslással szeretnék foglalkozni. Az egyetemi éveim alatt az aneszteziológia iránt érdeklődtem, hosszú ideig fontolgattam, hogy ebbe az irányba induljak. Azonban a mentőzés mindig is közel állt a szívemhez, és ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Nagy fordulópontokat nem tudok mondani, de természetesen voltak csalódások az egyetemi éveim alatt és a munkahelyi életben is, olyan dolgok, amelyekre nem tudtam befolyással lenni, és amelyeket nem lehetett megváltoztatni. Ilyenek például a pénzügyi hiányosságok, és az ebből fakadó problémák, amik nemcsak helyi szinten léteznek, hanem országosan is. A hazai egészségügyi rendszer sok hiányosságára vonatkozóan korábban nem voltam kellően tájékozott, és ezekkel fájó volt szembesülni. 
Milyen személyes tulajdonságokat tartasz fontosnak egy mentőorvos számára? 
– Szerintem rendkívül fontos, hogy temperamentumosak legyünk, és könnyen reagáljunk bármilyen helyzetre, például amikor hirtelen kell pattanni és szaladni. Fontos, hogy jól fel tudjuk mérni a helyzeteket, például, ha több eset is van egyszerre, akkor el kell döntenünk, hogy kinek van elsőbbsége, kihez induljunk először. Az együttérzés és az empátia elengedhetetlen minden orvos számára. Úgy gondolom, hogy hosszú távon nem lehet valaki sikeres az emberekkel való foglalkozásban, ha nincs empátiája. Orvosként elengedhetetlen, hogy jó emberek legyünk, ami alatt mindenekelőtt azt értem, hogy lelkiismeretesnek kell lennünk. Az elsődleges szabály az, hogy segítsünk, és ne ártsunk. Ez azt jelenti, hogy olyan dolgokba ne fogjunk bele, amikről tudjuk, hogy nem fogjuk tudni megcsinálni. A túlzott segítséggel is lehet ártani. 
Nemrégiben aranyéremmel jutalmazták, hogy két embert is visszahoztál az életbe. A filmekből, sorozatokból azt látjuk, hogy az újraélesztés szinte mindig sikeres. De mi a valóság? 
– A valóságban a sikeres újraélesztés nagyon ritka és nagyon nehéz. Ha az elsősegély-oktatásra nagyobb hangsúly kerülne, több esélyt kapna mindenki. Az alapokat mindenki elsajátíthatná, például a kétszer 15 szívmasszázst és a két befúvást szájon át. Most a Covid-járvány miatt a szájon át lélegeztetés nem kötelező, de ha például családtagokról van szó, sokan megteszik. A lényeg az, hogy a laikusok folytassák a szívmasszázst, amíg mi meg nem érkezünk. Amikor odaérünk, biztosítjuk a légutakat, és folyamatos szívmasszázst végezünk. Fontos tudni, hogy a szívmasszázzsal rosszat nem lehet tenni. A legrosszabb, amit tehetünk, hogy nem csinálunk semmit. 
Ha vészhelyzetben egy laikus mentőt hív, akkor a diszpécser utasításai alapján el tudja végezni a szívmasszázst? 
– Sajnos ez nagyon nehézkesen működik, nem úgy, ahogy kellene. A gyakorlatban sajnos nem mindig kapnak a betelefonálók konkrét utasításokat. Egyrészt az emberek gyorsan lecsapják a telefont, és gyakran csak félinformációkat adnak, sokszor még azt sem tudjuk pontosan, milyen állapotban van a beteg. A másik probléma, hogy nincs külön diszpécserünk a mentőszolgálatnál, hanem a nővér fogadja az érkező hívásokat az egészségházban. Folyamatosan cseng a telefon, a diszpécser mindent egyszerre kezel. Fontos lenne ezzel a helyzettel kezdeni valamit. Amióta dolgozom, nem találkoztam még olyan esettel, hogy valaki a diszpécser utasításait követve kezdte volna meg az újraélesztést. 
Hogy lehetne változtatni azon, hogy az emberek félelmükben nem kezdik meg az újraélesztést? 
– Szerintem az iskolai oktatásban nagyon fontos lenne, hogy valaki megmutassa az alapokat, és elmondja, hogy ne féljen senki segíteni. Az oktatásnak gyakorlatiasnak kell lennie. Azonban az emberek sokszor sajnos azt sem tudják, hogy mit tegyenek éles helyzetekben. Például volt olyan esetünk, hogy valaki evés közben fulladozott, és nem tudták, hogy az ételmaradékot vagy a protézist el kell távolítani a légutakból. Ezt azonnal meg kell tenni, nem kell vele minket várni. 
Szerintem nagyon pozitív lenne, ha már az általános iskolákban kötelező lenne az elsősegély oktatása. Emlékszem, hogy amikor én jogosítványt szereztem az autóvezetéshez, akkor volt ugyan a tananyagnak elsősegélyre vonatkozó része, de csak elméleti oktatást kaptunk. Márpedig a gyakorlati résznek mindenhol ott kellene lennie. Figyelembe véve, hogy mennyi baleset történik, szerintem ez nagyon hasznos lenne. 
Mire lenne szükség? A félelmek oldására, az információ átadására? 
– Mindkettőre. Aki nem ad életjeleket, annál egy bordatörés az életéhez képest nagyon enyhe sérülés. Annál rosszabb nem lehet, mint hogy valaki meghal. Más a helyzet, amikor valaki eszméleténél van, kommunikál. Ilyen esetekben jobb őt az autóban hagyni, és megvárni, hogy a mentők és a tűzoltók professzionálisan kiemeljék a járműből. De ha valaki nem ad életjeleket, nincs idő a mentőre várni. 
Említetted, hogy a laikusoknak szívmasszázst kell alkalmazniuk, míg megérkeztek. Ez mennyi idő lehet? 
– Sajnos ez sok időt igénybe vehet, ezért is fontos, hogy az emberek tudják, mit kell tenniük, és merjék is alkalmazni ezt a tudást. A községünk nagy, és sok idő kell ahhoz, hogy átérjünk egyik pontból a másikba. A távolság nagy kihívás számunkra. Ha például valaki összeesik a határon, nekünk legalább húsz perc kell, hogy Kanizsáról odaérjünk. Ráadásul előfordul, hogy nem tudunk könnyen átjutni a sorok között, mert az emberek nem rendelkeznek megfelelő tudással a közlekedési szabályokról. Vagy éppen rendelkeznek, mert külföldön nagyon szépen el tudják engedni a mentőt, csak itthon nem érzik szükségét a szabálykövető közlekedésnek. Tehát szerintem ez részben oktatási hiányosság, részben pedig a büntetések hiányából fakad. Ezért nagyon dühös vagyok. 
Haragszom amiatt is, hogy ezzel senki sem foglalkozik. Volt arra is példa, hogy kék fénnyel és szirénával mentünk, de így sem voltak képesek arrébb húzódni. 
Amikor ilyet tapasztalok, mindig azon gondolkodom, hogy mennyire empatikus az illető, miközben tudja, hogy valaki bajban van. Senkinek nem kellene megkérdőjeleznie, hogy ha kék fénnyel és szirénával jövünk, akkor sietnünk kell. Azt is sokszor tapasztalom, hogy az emberek pánikba esnek a mentőautótól. 
Sokan nem nézik a visszapillantó tükröt, nem tudják, ki jön mögöttük. Nem tudják, hogyan kellene félrehúzódni. Gyakran, ha valaki szembejön velünk az úton, és észrevesz minket, teljesen befékez, pedig ez balesethez vezethet. Nagyon oda kell figyelni erre, de szerencsére a tapasztalt sofőrök mindig számolnak vele. 
Lehetségesnek tartod, hogy az elismerés, amit Pajor Margit kolléganőddel kaptatok, egy kicsit ráirányítja a figyelmet az újraélesztés körüli problémákra? 
– Nem tudom megmondani, hogy így van-e vagy sem, de őszintén remélem, hogy ezáltal egy kicsit több ember fog figyelmet fordítani a témára. A többség talán nem foglalkozik ilyesmivel, amíg nem történik baj a környezetében. Szerencsére azt azért elmondhatjuk, hogy ezek a helyzetek ritkák. Talán egy-egy interjú felkelti néhány ember érdeklődését. Ami a díjat illeti, természetesen jó érzés az elismerés, de a legnagyobb élmény az volt, amikor az a személy újra tudott lélegezni. Az egy hihetetlen pillanat, amivel semmilyen díj nem tudja fölvenni a versenyt. A díj által talán egy kicsit több figyelmet kapunk a nagyvilágban. Mindig úgy érzem, hogy csak akkor beszélnek az emberek a mentőszolgálatról, amikor rosszul jönnek ki a lépések. Például ha elszállítunk egy pácienst Szabadkára, akkor Magyarkanizsa csapat nélkül marad. Bár van sürgősségi csapat, de mindenki otthonról indul, ami legalább 15–20 percet vesz igénybe, miközben minden perc számít. Sajnos mindig nagyobb a visszhangja a rossz dolgoknak, a tragédiáknak, mint a sikereknek. A pozitívumok valahogy háttérbe szorulnak. De mindig van egy-egy páciens vagy hozzátartozó, aki visszajön, és elmondja, mi történt később, vagy köszönetet mond, és ez a pozitív visszajelzés nagyon szép és jólesik.