Szelevényi Vito zenész, aki nemrég alapította zenekarát, melynek most lesz a negyedik koncertje Budapesten. De emellett imádja a Tiszát, a sportokat, s újabban meditál is.
* Hogy jelent meg a zene az életedben? Tudtad gyerekkordban, hogy mi szeretnél lenni, ha felnősz?
— Fogalmam sem volt, hogy mi szeretnék lenni. Jó gyerekkorom volt, úgy érzem, nem kívánhatnék jobb szülőket. Apa által sok zenét kaptam, konkrétan születésem közben is szólt zene. (Nevet.) Párizsban születtem, és a kórházba bevitt egy MiniDiscet, melyre csinált egy válogatást, és lejátszotta, miközben születtem. Így kezdődött az egész. Visszaemlékezve, egész gyerekkoromban mutogatott zenéket, akkor még CD-ről. Volt olyan is, hogy minden héten adott egyet, számomra újat, és egy hetem volt meghallgatni, tanulmányozgatni. Ezeket ki is adtam magamból, olyan értelemben, hogy folyamatosan énekeltem, doboltam akár magamon, asztalon, ami előttem volt, és ezt még ma is csinálom, de azért egy kicsit visszafogottabban. Aztán egy kicsit komolyodott az érdeklődésem, mert Marseille-ben már vettem szolfézsórákat, meg xilofonon kezdetem el játszani, a trombitálást már Pesten sajátítottam el. Beiratkoztam zeneiskolába, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumba, majd a zeneakadémiára, most pedig szabadúszó vagyok.
* Szerinted minden zenész komponál? Nálad ez hogy történik?
— Nem tudnám azt mondani, hogy komponálok, mármint olyan értelemben, hogy leülök, és na most… Szerintem ez többről szól, mint rólam. Inkább rajtam keresztül történik valami, valamikor. Éppen csinálok valamit, jön egy ötlet, sokszor zongorázás, éneklés vagy trombitálás közben, és fel kell vennem, mert gyorsan elfelejtem.
* Ha már az improvizációnál tartunk… sokan azt hiszik, hogy ahhoz nem kell nagy tudás, hogy kimenjen az ember a színpadra, és lenyomjon valamit. Szerintem éppen ellenkezőleg, igenis felkészültség és sok gyakorlás kell ahhoz, hogy az előadó a közönség előtt ezt úgy meg tudja mutatni és tenni, ahogy azt szeretné, hiszen ezt is meg kell tanulni. Te erről mit gondolsz?
— Sokszor fogom ezt mondani (nevet), de ez is főleg az apukám által alakult ki, abból, amiket kaptam, amilyen zenéket hallgattam, úgyszólván kreatív zenéket, melyekben legfőképp improvizáltak. Ha ezt hallgatja az ember, ezt érzi, akkor egy idő után talán vissza is adja, ez nagymértékben meghatározza az én zenei világomat is. Igazad van, hogy először is valamilyen értelemben meg kell tanulni. Sokszor ijesztő is tud lenni, mert ismerek ilyen embereket, akik bárhol bármikor zenélnek, és nem figyelnek a másikra, miközben pedig éppen az lenne a lényeg, hogy mi történik két-három ember zenélése között. Egy csomó réteget le kell szedni ahhoz, hogy újra gyerekek legyünk, amikor nem gondoljuk túl a dolgokat, és intuitíven cselekszünk, de eközben sok mindent felveszünk magunkra, sok felesleges görcsöt, hülyeségeket.
* Honnan inspirálódsz?
— Hát mindenhonnan! Most ebben a pillanatban, amikor kinézek az ablakon, akkor a természetből. Próbálok erre válaszolni, közben meg lehet, hogy nem tudom. Nyilván függ attól is, hogy éppen miket élek át, de konkrétan nem tudom.
* Van-e olyan zenész, akire felnézel, de nem az apukád?
— Nem tudom, hogy van-e olyan, mert éppen azt vettem észre, hogy ahogy növök fel, egyre többször arra jövök rá, hogy egyezünk ilyen értelemben. Volt egy olyan időszakom, amely egy kicsit más volt, mint amit kaptam, és én mutattam a testvéremmel neki zenéket. Ez egy másfél éves periódus lehetett, amikor inkább az elektronikus zenék felé hajlottam. De ez nem múlt el, csak kevesebbet hallgatom, vannak olyanok is, amit már nem tudnék hallgatni, de ezek is kinyitottak bennem bizonyos utakat.
* Apukád is zenész. Mik a hasonlóságok, illetve különbségek köztetek?
— Nem ugyanaz a stílus jön kettőnkből. Ha a formájára gondolok, akkor benne több erő, düh van, bennem meg több nyugalom. Ezt nem könnyű meghatározni. Ő, mondjuk, sokkal hangosabban játszik, mint én, mert belőle ez jön, ilyen hangot is fejlesztett ki. Máshogy is fújunk, más ötletei vannak. Különbözünk, de sok közös is van bennünk. Engem más hatások értek, más emberekkel is találkoztam, akikkel ő nem, ez is része, de szerintem ez teljesen jó, mert így én is tudtam neki mutatni új dolgokat, és nem az volt, hogy nem érdekli stb.
* Ha elmész egy szórakozóhelyre, mennyire befolyásol téged az ott szóló zene?
— Stílus miatt nem mondok nemet, de minőség miatt persze. Egy kocsma esetében is fontos, hogy milyen zene szól, feltétlenül kell-e hogy szóljon, milyen hangosan, milyen a helyszín. Általában mindig mindenhol szól valamilyen hangos zene, mert azzal próbálják becsalogatni az embereket, még akkor is, ha rossz a hangulat. Szeretek táncolni, de egy jó ideje nem voltam szórakozóhelyen, és mindig eljön egy pont, amikor rájövök, hogy egyébként milyen jó bulizni meg táncolni, csak nincs számomra olyan hely (vagy lehet, hogy nem tudok róla), ahova elmennék.
* Karrierista személynek tartod magad?
— Nem éppen. Most kezdtem el ezzel foglalkozni, hogy hogyan kellene reklámozni a bandánkat, de egyébként nem szeretem ezt csinálni, örülnék, ha valaki bevállalná helyettem. Nálam valahogy nem ezen van a hangsúly.
* Mesélj egy kicsit a zenekarotok kialakulásáról.
— Egy éve létezik a zenekar. Most lesz a negyedik koncertünk, Ajtai Péter a nagybőgős, Fekete Zoltán a dobos és Báló Sámuel a zongorista. Van, akivel már régóta együtt játszunk, van, akivel nem régóta ismerjük egymást, de az első próba után megvolt az összhang. Minden koncertünk más, igaz, eddig csak három volt, de azok is mind különbözőek. Ez nyilván alakulófélben van, mert friss az egész, de remélem, ez továbbra is így lesz, mert ez a lényege, hogy abban a pillanatban mi történik.
* Izgulsz fellépések előtt?
— Persze, mindig! Ez egyébként egyre csökken, de az első koncerten annyira túlgondoltam, hogy nem tudtam megélni a pillanatot, éppen emiatt. A másodiknál már sikerült teljesen kilépnem ebből, és csak történt magától, jól is sikerült az a fellépésünk, mert volt egy ilyen teljes elengedés, ami által létrejött a zene. A másik része az izgulásnak pedig, hogy talán szükség is van rá, az ismeretlentől való félelem is közrejátszik, illetve az, hogy teljesíteni szeretnénk.
* Miért éppen a trombita?
— Régen volt otthon egy kis zsebtrombita — sokkal kisebb, mint az általános —, melyen sokat fújogattam kicsiként, csak ez jut eszembe. Amikor Pestre költözünk, akkor egy trombitatanárhoz vitt apám, és azt érezte a tanár, hogy itt történhet valami.
* Mit csinálsz a szabadidődben?
— Sokat fújok, vagy annyira a szabadidőm része, hogy ez az első, ami eszembe jut. Szeretek a barátnőmmel lenni, amikor csak tudok. Illetve teniszt nézni, biciklizni, valamint egyre jobban érdekel a jóga és a meditáció.
* Mivel foglalkoznál, ha nem a zenéléssel?
— Csak tippjeim vannak, de biztos, hogy zenével. Ha nem, akkor a meditációval kapcsolatban valamivel.
* Hogy került a meditáció az életedbe? Miért érezted ennek szükségét?
— Volt egy időszak, a COVID alatt, amikor ínhüvelygyulladás volt a karomban, éppen azért, mert rágörcsöltem, és szólt a test, hogy ezt így tovább nem lehet, azóta egyébként nem volt ilyen tünetem. Lelkileg volt ez kemény, mert erre tettem fel az életem, megint, ugye, az ismeretlentől való félelem. Nagyon erős pánikrohamok alakultak ki, és nagyon sokszor azt éreztem, hogy bármikor meghalhatok. Most visszatekintve egy ajándéknak tartom, hogy annyira erősek voltak ezek a fájdalmak, hogy csak egy utat választhattam, és így jött a meditáció. Ezekben a pillanatokban többről van szó, az egész életről és annak az érzéseiről, hogy hogyan bánunk ezekkel, meg hogy kik is vagyunk valójában, akkor, abban a pillanatban elhiszi az ember, hogy „én meghalok”.
* Mit szeretsz ebben a városban? Nagyon sokan mennek el innen, te Párizsban születtél, jelenleg Pesten élsz, és most mégis Magyarkanizsán beszélgetünk.
— Én azt figyeltem meg, hogy aki nem itt él, és eljön ide, annak ez egy csodálatos hely. Először is, ami eszembe jut, az a Tisza, én imádom a vizet, imádok úszni. Nem tudom, hány éves lehettem, amikor apám megvette ezt a házat, de ez nekem összefonódik a nyárral, mert legtöbbször olyankor jöttünk Kanizsára, és ezek megmaradtak szép emlékként. Nem hétvégi házként tekintek rá, hanem kialakult egy egészséges szociális környezet.
* Visszavágysz Franciaországba?
— Nem különösebben. Zeneügyileg nézve lehet. De ott élni nem jutott eszembe soha. Néha elfog egy kis nosztalgia, de nem úgy, hogy visszamennék, hogy ott éljek. Jól vagyok itt.
* Két anyanyelved van, mit szeretsz az egyikben, mit a másikban? A neved is így áll össze.
— Mind a két nyelvet szeretem, a franciát egy kicsit felejtem, mert keveset használom, már sokkal jobban beszélek magyarul, mint franciául. Szeretem az eperpitét, azt a magyarok nem készítik, valamint a francia pékségek a kedvenceim közé tartoznak. Itthon a Túró Rudi a kedvencem, mely összefügg a gyerekkorommal.
* Hogy képzeled el a jövőt? Álmodozó típus vagy?
— A barátnőm mondja mindig, hogy menjünk el nyaralni, szervezzem meg, de nekem ez egyáltalán nem tartozik az erősségeim közé, erre sem szoktam gondolni. Nekem az a lényeg, hogy nyitott legyek, és jöjjön, aminek jönnie kell. Nincs elképzelésem a jövőről, szerintem így izgalmasabb is.
Bővebben: